ZMNE STRATÉGIAI VÉDELMI KUTATÓINTÉZET ELEMZÉSEK – 2009/17

1241 Budapest Pf.: 181 – Tel.: 432-90-92 – Fax:: 432-90-58 www.svki.zmne.hu

KÉSZÍTETTE: TÁLAS PÉTER ÉS VARGA GERGELY A NATO új stratégiai koncepciója – adalékok a magyar szemponthoz

A NATO-tagállamok állam- és kormányfői új stratégiai koncepció kidolgozásáról dön-töttek a szövetség ez év április elejei strasbourg/kehli csúcstalálkozóján. A stratégia-alkotási folyamat formálisan szeptember elején kezdődött a NATO főtitkára által felkért 12 fős szakértői munkacsoport megalakulásával. A szövetség az új stratégiai koncep-ciót a korábbiakhoz képest nyitottabb eljárásban, többek között független szakértők bevonása, szakértői csoportok véleményének meghallgatása révén kívánja megalkot-ni. Ennek keretében a brüsszeli NATO-központhoz akkreditált állandó magyar katonai képviselet meghívása alapján elsőként a ZMNE Stratégiai Védelmi Kutatóintézet igaz-gatója tartott előadást a NATO Katonai Bizottságának (MC) informális ülésén, s folyta-tott beszélgetést a katonai bizottsághoz delegált tagállami képviselőkkel a szövetség új stratégiai koncepciójával kapcsolatos várható magyar álláspontról. Jelen írás – amely nem tükrözi a Magyar Köztársaság hivatalos álláspontját – az ott elhangzott előadáson alapul, kiegészítve a beszélgetés során felvetett kérdések továbbgondolá-sával.1

Arnold Wolfersnek, a nemzetközi kapcsolatok realista iskolája egyik alapító teoretikusának munkássága óta tudjuk, hogy egy-egy közösség biztonsághoz fűződő viszonyában milyen ki-emelkedő szerepe van a percepciónak – vagyis annak, hogy egy-egy közösség miként ítéli meg a saját és a környezete biztonságát. Ha tehát arra keressük a választ, milyen megfonto-lások határozzák/határozhatják majd meg Magyarország álláspontját a szövetség új stratégi-ai koncepciójával kapcsolatosan, elöljáróban – ha röviden is, de – érdemes közelebbről megvizsgálnunk a magyar társadalom biztonságpercepcióját.

Költséghatékonyság, korlátozott prioritásokkal

A szociológiai felmérések és közvélemény-kutatások szerint a magyar társadalom számára a biztonság – a NATO-csatlakozás óta eltelt évtizedben – mindenekelőtt a szociális biztonsá-got (lakás, munkahely, megélhetés), illetve a közbiztonságot jelenti.2 A lakosság a katonai biztonságot a magyar biztonságpercepció skáláján a harmadik helyre sorolja. A negyedik és ötödik helyen a környezeti biztonság és a jogbiztonság áll, de ezek ma kevésbé fontos ele-mek.

Ha a magyar lakosságnak az egyes biztonságdimenziókkal kapcsolatos elégedettségét vesszük górcső alá, azt mondhatjuk, hogy magyarok napjainkban az ország katonai bizton-ságával a legelégedettebbek, s létbiztonságukkal, közbiztonságukkal, illetve környezeti biz-tonságukkal a legelégedetlenebbek. Érdemes jelezni, hogy tíz évvel ezelőtt a magyar lakos-ság létbiztonságával még elégedettebbek voltak, mint az ország katonai biztonságával. Ez azt jelenti, hogy magyar lakosság érzi a NATO-csatlakozás jelentőségét, az ország katonai biztonságában beállt pozitív változást.

E prioritásváltozásban fontos szerepe van annak, hogy magyar lakosság nagyjából 2006 óta úgy érzékeli – s ezt is felmérések bizonyítják –, hogy Magyarország az uniós csatlako-zástól kezdve gazdaságilag kedvezőtlen irányba mozog. Az ország fő gazdasági problémái a növekvő államadósság, a lassú növekedés, a gyenge verseny- és felzárkózási képesség, a magas infláció és az alacsony foglalkoztatottság. A térség államaival összehasonlítva 2006

1 A szerzők ezúton mondanak köszönetet Szenes Zoltánnak és Gazdag Ferencnek az előadás és az írás elkészí-téséhez nyújtott segítségükért.

2 A magyar lakosság biztonságpercepciójára vonatkozó vizsgálatokról lásd Radványi Lajos: A magyar lakosság biztonságfelfogása és értékpreferenciái, 1999–2008. Nemzet és Biztonság, 2009. március, 9–23. o.

ZMNE SVKI ELEMZÉSEK – 2009/17

és 2008 között Magyarország gazdasági növekedése lefékeződött, az uniós felzárkózási ver-senyben a korábban is jobban pozícionált Csehországon és Szlovénián kívül megelőzte Észtország és Szlovákia, sőt Románia is nagyon közel került hozzá. Fontos jelezni azt is, hogy a biztonságpercepcióra vonatkozó hivatkozott felmérés 2008-ban, de még a gazdasági világválság kezdete előtt készült. A helyzet azóta változott, vagyis a szociális biztonsággal és a közbiztonsággal kapcsolatos elégedetlenség tovább nőtt.

3 Itt azonban fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy amennyiben nem lesz szövetségi kapaszkodó, az tovább csökkentheti a magyar kül- és biztonságpolitika érdekérvényesítő erejét és szerepét, ami igen komoly problémák-kal járhat. A 2004 óta érzékelhető krónikus alulfinanszírozottság már napjainkban is erodálja a 2002/2003-ban megállapított „korlátozott prioritású” katonai képességeinket. A további tartós pénzhiány pedig – miként arra az Állami Számvevőszék jelentése is felhívta a figyelmet – vállalhatatlan kockázatokat és fejlesztési egyensúlytalan-ságot idézhet elő. Világosan látható például, hogy források hiányában nem lesz végrehajtható a Magyar Honvéd-ség modernizációjához szükséges eszközcsere (pedig a vadászgépeken kívül – az elkövetkezendő tíz évben – minden alapvető harci technikai eszközt le kell cserélni). Ahhoz tehát, hogy mindez együtt ne ássa alá a jelenleg még sikeresnek értékelt magyar műveleti hozzájárulást, szükségünk van számszerűsítésekre, továbbá el kell érni, hogy e normák differenciáltak legyenek, legyen különbség a nagy, a közepes és a kis országok között, illetve ne egy évre, hanem időszakokra szóljanak a vállalások (például öt évre), hogy a kormányoknak lehetőségük legyen a gazdasági krízisek kezelésére.

Mindezt azért kell előrebocsátanunk, hogy jelezzük: az elkövetkező években a magyar társadalom számára a gazdasági biztonság lesz a legfőbb prioritás, mindenekelőtt ennek megteremtését fogja kikövetelni a politikai elittől. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy mind a jelenlegi kormányzatnak, mind pedig a jövő évi választásokat követően hatalomra kerülőnek, ezen belül is természetesen elsősorban a védelmi szektor vezetőinek komoly küzdelmet kell majd folytatniuk a költségvetési osztozkodásnál már azért is, hogy ne csökkenjen jelentősen a szektor költségvetési részesedése. Paradox módon ezt a küzdelmet nehezíteni fogja az a korábban említett tény, hogy magyarok napjainkban az ország katonai biztonságával a leg-elégedettebbek. Az elosztható források szűkösségének időszakában sem a társadalom, sem pedig a politika nem szokta pótlólagos forrásokhoz juttatni az általa sikeresnek ítélt területe-ket, sőt általában erős kísértést érez az ezektől való forráselvonásra. Vagyis az elkövetkező években Magyarországnak – ha sikeres kíván lenni a szövetségen belül – a korábbi éveknél is költséghatékonyabb és korlátozott prioritásokra koncentráló biztonság- és védelempolitikát kell folytatnia, s ezt az elvárást érdemes megjelenítenie és képviselnie a NATO új stratégiai koncepciójával kapcsolatban is. (Ez a gyakorlatban valószínűleg azt jelenti majd, hogy a ma-gyar politika számára nem lesz elfogadható egy olyan új NATO-stratégia, amely a tagországi hozzájárulások emelését vagy számszerűsítését tartalmazza, például a GDP-arányos nem-zeti védelmi költségvetések tekintetében.3) Emellett Magyarország – a szövetség számos hasonló helyzetben lévő tagállamával együtt – olyan NATO-stratégiában érdekelt, amely jól meghatározott és világos irányt ad a szövetség jövőbeni tevékenységére nézve, és a lehető legkonkrétabban megfogalmazza, milyen szerepet vállal magára a szervezet. Ehhez tudja ugyanis saját prioritásait meghatározni.

A következőkben azt kívánjuk röviden összefoglalni, hogy milyen tényezők befolyásolhat-ják a magyar álláspontot a szövetség új stratégiája kapcsán felvetődő vitás kérdésekben, illetve milyen álláspontot lenne kívánatos képviselnie Magyarországnak. A terjedelmi korlátok miatt természetesen nem minden vitapontra térünk ki, csupán azokra, amelyeket valóban relevánsaknak tartunk Magyarország szempontjából.

A NATO célja és szerepe

A bipoláris világrend bukását követően, különösen pedig a 2001 után a NATO belső kohézió-ja – ha tetszik: a tagállamok közötti kölcsönös szolidaritás – meglazult. Ennek egyik alapvető oka, hogy a benne lévők – az új erőviszonyok közötti pozíciójukból fakadóan – igen eltérően definiálják az észak-atlanti szövetség célját és szerepét. A kelet-közép-európai kisállamok biztonságuk legfontosabb garanciájaként, a nemzetközi porondon az egyetlen globális hata-lomként állva maradt Egyesült Államok a globális konfliktusok rendezéséhez szükséges esz-közparkként, a több szempontból is leértékelődő Európa nyugati felének országai pedig a transzatlanti kapcsolatok fenntartásához szükséges, de katonai értelemben egyre nehezeb-

KÉSZÍTETTE: TÁLAS PÉTER ÉS VARGA GERGELY 2ZMNE SVKI ELEMZÉSEK – 2009/17

ben vállalható teherként tekintenek a NATO-ra. E percepcionális különbségek várhatóan leginkább a tagállamok által egyébként továbbra is egyöntetűen fontosnak tartott 5. cikkely (a kollektív védelem) értelmezésével összefüggő, különbözőképpen megfogalmazott kérdések és dilemmák kapcsán csúcsosodnak majd ki a szövetség új stratégiai koncepciójáról folyó vitában. Vagyis például az olyan kérdések kapcsán, hogy az 5. cikkely a területvédelem mel-lett kiterjeszthető-e – s milyen mértékben – az érdekvédelemre? Hogyan teremthető meg az egyensúlyt a szövetség kollektív védelemből fakadó kötelezettségei és az out of area misz-sziókból fakadó feladatai között? Miként értelmezhető az 5. cikkely az új biztonsági kihívá-sokra?

Ami a kollektív védelem értelmezését, illetve az ezzel kapcsolatos vitát illeti, megítélé-sünk szerint Magyarország számára fontos, hogy az új stratégiai koncepcióban jelenjen meg az 5. cikkely melletti erős elkötelezettség, ugyanakkor kiemelten fontos, hogy annak értelme-zése ne korlátozódjék a „hagyományos” területi védelemre. Ezt az álláspontot nem csupán az indokolja, hogy a külföldi missziókban való részvételünket a magyar kül- és biztonságpoli-tika sikerterületeként tarthatjuk számon: ez következik a rendszerváltás óta követett magyar külpolitika filozófiájából és a társadalom biztonságpercepciójából is.

Ez utóbbihoz érdemes egy rövid magyarázatot fűzni.

A magyar biztonságpolitikai szakértők – köztük mi magunk is – gyakran kritizálják a ma-gyar társadalmat és a politikai elit egy részét, hogy még ma is túl provinciális és a területvé-delemhez kötődő a biztonságfelfogása. Ennek során gyakran emlegetjük azokat a felméré-seket, amelyek azt mutatják, hogy a magyar társadalom értékrendjében meglehetősen ala-csony szinten áll a más népekkel való szolidaritás és a nemzetek közötti együttműködés. Ezek ugyanis nem igazán jó tulajdonságok az olyan szervezetekben, ahol az említettek ki-emelten fontos értékek. Kritikánk azonban nem teljesen jogos. Részben azért nem, mert ezek a tulajdonságaink alapvetően történelmünkben gyökereznek (például nincsenek roko-naink környezetünkben, nyelvi enklávét alkotunk Közép-Európán belül, az első világháború után drasztikus területveszteséget szenvedtünk), részben pedig azért, mert ez a társadalmi szemlélet, ha lassan is, de változóban van. A másik oldalon ugyanis – megint csak a felmé-rések szerint – a magyar társadalom többsége (még a két magyar tűzszerész afganisztáni halálát követően is 64 százaléka) támogatja katonáink külföldi missziókban való részvételét. Magasabb arányban, mint számos más európai társadalom, még akkor is, ha e misszió olyan távoli országban van, mint például Afganisztán (58%). Vagyis tudomásul veszi és elfo-gadja, hogy felelősségünk van és lehet országunk határain túl is. Ehhez a kulcsot – paradox módon – ugyanaz az a tény adja, amelyből részben a területvédelemhez való ragaszkodá-sunk is fakad, nevezetesen az, hogy a velünk szomszédos országokban viszonylag jelentős számú magyar kisebbség él, amelyért a politikai elit és a társadalom is felelősséget érez.

Ugyanakkor a kollektív védelemnek a nem hagyományos fenyegetésekre való értelmezé-se kapcsán nem tartjuk indokoltnak azon álláspont túlzott kiterjesztését, mely szerint szá-munkra kiemelten fontos, hogy az 5. cikkely értelmezése ne korlátozódjék a „hagyományos” területi védelemre, hanem ölelje fel az érdekvédelmet is. A kollektív védelemnek a nem ha-gyományos fenyegetésekkel (szervezett bűnözés, a stratégiai nyersanyagokhoz és energia-hordozókhoz való szabad hozzáférés akadályozása, klímaváltozás, a veszélyes anyagok kibocsátása, terrorizmus, a számítógépes hálózatok elleni támadások) összefüggő értelme-zése kapcsán ugyanis Magyarországnak azokat az országokat indokolt támogatnia, amelyek az említett problémák többségének a megoldását elsősorban nem a szövetségtől várják, hanem az európai integrációtól és az Egyesült Nemzetek Szervezetétől, illetve az ezek keze-lésére alkalmasabb nemzetközi intézményektől. Meggyőződésünk, hogy a NATO csak azok-nak a kihívásoknak a kezelését vállalhatja fel (az új típusú fenyegetések közül a számítógé-pes hálózatok elleni támadások tartoznak egyértelműen ebbe a körbe, továbbá megszorítá-sokkal a terrorizmus), amelyek megoldásában – eszközeinek és módszereinek köszönhető-en – a nemzetközi szervezetek között a szövetség a legsikeresebb. A NATO természetesen foglalkozhat a korábban említett összes probléma stratégiai-politikai vetületével, sőt lehetnek katonai feladatai is e problémák megoldása kapcsán (például a felderítés területén), de vilá-gossá kell tenni, hogy ez utóbbiak többsége (például az energiabiztonság területén a kritikus

KÉSZÍTETTE: TÁLAS PÉTER ÉS VARGA GERGELY 3ZMNE SVKI ELEMZÉSEK – 2009/17

4 Lásd A nyolcaktól a huszonkettekig. Nemzet és Biztonság, 2009. október, 74–83. o.

5 Póti László – Tálas Péter: Hungary in the Trans-Atlantic Debate: A Soft-Atlanticist Position. Slovak Foreign Poli-cy Affairs, 2004. No 1. 43–47. o.

infrastruktúra és a szállítási útvonalak védelme) általában kiegészítő, alkalmi és részleges jellegű.

A transzatlanti viszony

Jóllehet a transzatlanti kapcsolatok alakulásának befolyásolására térségünk NATO-tagálla-mainak erősen korlátozottak a lehetőségei, néhány gondolat erejéig mégis érinteni kell e kér-dést is. Elsősorban azért, mert a transzatlanti kapcsolatok terén bekövetkező változások (például 2002–2003 – Irak, 2009 – Obama beiktatása) rendszerint a kelet-közép-európai ál-lamokat hozzák zavarba. E zavarodottság szemléletes jele, hogy ilyenkor politikusaink egy része papírt és tollat ragad, s leveleket ír az Egyesült Államok elnökének, mint tették 2003 ja-nuárjában és februárjában, vagy legutóbb ez év júliusában – megítélésünk szerint sajnos egyik esetben sem túl szerencsés módon.4 Ráadásul hazánk a maga eddigi középutas, Len-gyelországhoz, a balti államokhoz és Romániához képest úgynevezett mérsékelt atlantista5 álláspontjával amúgy is sajátos, gyakran több felől is kritizált pozíciót foglal el térségünk álla-mai között.

Ebből fakadóan a magyar hivatalos álláspont a transzatlanti kapcsolatokat illetően várha-tóan semleges és rejtőzködő lesz. Nagyjából annak deklarálásáig megy majd el, hogy az új koncepció is erős hangsúlyt fektessen a transzatlanti kapcsolatra, és az Észak-atlanti Ta-nács (NAC) továbbra is az első számú fóruma maradjon az euroatlanti térséget érintő bizton-ságpolitikai kérdések megvitatásának. Megítélésünk szerint azonban ennél erősebben is fo-galmazhatna Budapest: az Európa és Amerika közötti kapcsolatok ugyanis kulcsfontosságú-ak lesznek az új stratégia, a NATO, s benne Magyarország sikere szempontjából. Az ezzel kapcsolatos legfőbb kérdés az: lesz-e olyan erős a szövetség szolidaritása, lesz-e olyan erős közös politikai akarata a transzatlanti kapcsolatokat ténylegesen befolyásoló főszereplőknek, hogy részletesen megvitassák mindazt, ami az elmúlt években megosztotta a szövetséget? Látnunk kell ugyanis, hogy NATO csak akkor maradhat meg „értékközösségnek”, ha az oly sokszor hangoztatott általános értékek mellett az értékmegvalósítás terén is közel azonosan gondolkodnak a tagországok. Mindenekelőtt egyetértésre kell(ene) jutniuk a fenyegetettség megítéléséről, a régi és új veszélyekről, ezek prioritási sorrendjéről, s nem utolsó sorban a fenyegetések és veszélyek kezelési módjáról. Közeledni kell(ene) egymáshoz például a ter-rorizmus elleni harccal vagy a katonai erő alkalmazásának legitimációjával kapcsolatos ame-rikai és európai percepciónak. Nem arról van szó, hogy a szövetség monolitikusan egyöntetű veszélyfelfogást valljon. Sőt, az erre való törekvés – amelyre az elmúlt néhány évben azért akadt példa – bizonyos értelemben káros. Különbségek és eltérések ugyanis léteznek és lé-tezhetnek, hiszen a tagállamoknak igen eltérő a biztonságpercepciójukat meghatározó föld-rajzi, politikai, történelmi és kulturális hátterük. A fenyegetettség e különböző megítélését, szélesebb értelemben az eltérő biztonságpercepciók egyes elemeit azonban harmonizálni le-het, s erre törekedni kell. Ellenkező esetben ugyanis a nézeteltérések újra megterhelhetik a transzatlanti kapcsolatrendszert, gyengíthetik a közös politikai akaratot, megtorpedózhatják a fenyegetések, potenciális fenyegetések és kihívások leküzdéséhez, elhárításához vagy ke-zeléséhez szükséges erőforrások biztosítását, és hátráltatják, vagy megakadályozhatják a NATO-t a gyors és közös fellépésében.

Meglepődve tapasztaljuk, hogy a tagállamok között a stratégiai koncepció kapcsán mi-lyen komoly vita folyik arról, hogy a születendő dokumentum rövid és általános, vagy hosz-szabb és részletesebb legyen-e, konkrétan mi kerüljön bele, és mi maradjon ki belőle például a szövetséget érintő fenyegetésekkel összefüggésben. Magunk ugyanis a formát másodla-gosnak tekintjük, bár – őszintén szólva – tartunk attól, hogy ha az új stratégiai koncepció rö-vid lesz, akkor egyben túlságosan általános is. Ez pedig sokak számára azt sugallja majd, hogy a szövetség tagállamainak nem sikerült tisztázniuk vitás kérdéseiket. Az igazán fontos kérdés azonban, úgy gondoljuk Magyarország számára is az, hogy például a szövetséget

KÉSZÍTETTE: TÁLAS PÉTER ÉS VARGA GERGELY 4ZMNE SVKI ELEMZÉSEK – 2009/17

6 Szenes Zoltán: A szövetség jövője. Nemzet és Biztonság, 2009. május, 30–45. o.

7 Uo. 39. o.

érintő fenyegetések végül milyen értékelési kontextusban kerülnek a stratégiába. Sikerül-e például valamilyen módon érzékeltetni, hogy a szövetség egészét érintő fenyegetések a gyakorlatban – olykor függetlenül a NATO prioritáslistáján elfoglalt helyüktől – eltérő mérték-ben, eltérő formában és eltérő módon érinthetik az egyes tagállamokat?

Esetünkben jó példa erre a terrorizmus. Hazánkban van politikai terrorizmus, elméleti ér-telemben nagyjából attól az időponttól, amikor ismeretlenek az első Molotov-koktélokat egy pártszékházra dobták, illetve támadásokat intéztek politikusi ingatlanok ellen. Ha a Magyarok Nyilai-ügy kapcsán bebizonyosodnak az ügyészség feltevései, akkor kijelenthetjük, hogy Ma-gyarországon – az egyéni terroristák mellett – megjelent a szervezett jellegű politikai terroriz-mus csírája is, s ez egyfajta minőségi változás. A legfontosabb kérdés azonban a NATO-stratégia, különösen pedig a szövetséget érintő fenyegetések prioritáslistájának összeállítása kapcsán nem az, hogy megjelent-e egy országban a politikai terrorizmus, hanem az, hogy mekkora ennek a veszélyessége? E tekintetben viszont határozottan kijelenthető, hogy a magyar társadalom magára nézve – indokoltan – nem tekinti komoly fenyegetésnek vagy veszélynek a terrorizmust. Vagyis Magyarország e tekintetben akkor tud valóban azonosulni az új NATO-stratégiával, ha a magyar terrorizmuspercepció hatását érzékeli a szövetség által megfogalmazott terrorizmuspercepcióban. Miközben tisztában vagyunk azzal, hogy a stratégia nem jelenítheti meg az egyes országok fenyegetettség-percepcióját, azt azonban a szolidaritás fenntartása mellett is érzékeltetheti – mint már jeleztük –, hogy a fenyegetések eltérő mértékben, eltérő formában és eltérő módon érinthetik az egyes tagállamokat.

A fenyegetettségnek ilyen differenciáltsággal való megjelenítése meggyőződésünk sze-rint a jelenleginél jobban biztosítaná az új stratégiai koncepcióval való tagállami azonosulást, s erősítené a szövetégen belüli szolidaritást.

Haderőfejlesztés a realitások alapján

Szenes Zoltán A szövetség jövője című tanulmányában6 joggal hívja fel a figyelmet arra, hogy a transzatlanti kapcsolatok keretében tisztázni kellene azt a kérdést is, milyen legyen az Egyesült Államok és az európai NATO-tagországok műveleti kölcsönviszonya. Elfogadha-tó-e vagy sem, hogy – mint az Afganisztánban és Irakban is történt (ahol a háborúkról Ameri-ka egyedül döntött, s csak legközelebbi szövetségeseivel indította meg azokat) – a NATO csak az amerikai (koalíciós) műveletek után jelenik meg, és javarészt alacsony intenzitású, stabilizációs és rendfenntartó jellegű békeműveleteket lát el, olykor egészen távoli színtere-ken is. Ha ugyanis elfogadható, akkor ez olyan új munkamegosztást feltételez az Egyesült Államok és Európa között, vagy az USA és néhány európai ország, valamint Európa többi ré-sze között, amely komplementer jellegű képességfejlesztéssel valósítható meg.

Írásában a Magyar Honvédség volt vezérkari főnöke joggal mutat rá arra is, hogy a fent jelzett stratégiai munkamegosztást, s az ezzel járó egymást kiegészítő haderőfejlesztést ösz-tönzi maga a realitás is, az európai lemaradás ugyanis a katonai képességek terén folyama-tosan növekszik. Minden washingtoni ösztönzés ellenére Európa továbbra is jóval keveseb-bet költ védelmi kiadásokra, mint az Egyesült Államok, s az európai NATO-tagállamok nem-zeti katonai képességei is igen eltérőek. Mint Szenes írja: „Széles körű expedíciós képessé-gekkel az európai országok egy kis csoportja (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Spanyolország) rendelkezik, célirányos expedíciós képessége pedig csak néhány országnak (Németország, Belgium, Kanada, Dánia, Norvégia) van. Szelektív expedíciós ké-pességeket tudhat magáénak Törökország és Lengyelország. A NATO-tagországok fele azonban (köztük Magyarország) csak stabilizációs katonai képességek fölött diszponál. Ezen kívül több fontos képességterületen (stratégiai szállítás, felderítés-hírszerzés, logisztika stb.) állandósult hiányok vannak, amelyek minden művelettervezésnél és -végrehajtásnál felszín-re kerülnek.”7

Ezt követően olyan álláspont mellett érvel igen meggyőzően, amelyet magunk is szíve-sen tekintenénk hivatalos magyar álláspontnak.

KÉSZÍTETTE: TÁLAS PÉTER ÉS VARGA GERGELY 5ZMNE SVKI ELEMZÉSEK – 2009/17

8 Uo. 39–40. o.

„Ugyanakkor az is tény, hogy a békefenntartáshoz és a stabilizációhoz (ezt a balkáni, af-ganisztáni és az iraki tapasztalatok egyöntetűen mutatják) nemcsak mobil, gyorsan telepíthe-tő, hanem hosszú ideig ott tartható erőkre is szükség van, amelyre még a kisebb katonai ké-pességekkel rendelkező NATO-tagországok is hasznosan felhasználhatók.

Sokkal jobban járna tehát a NATO, ha elfogadná a tagországok „többrétegű” képesség-helyzetét, és a jelenlegi egységes, high-tech típusú (alapvetően az amerikaiak által „vezé-nyelt”) fejlesztési követelmények helyett egy differenciált, többcélú haderő-tervezési szövet-ségi metodikát dolgozna ki. Nem kétséges, hogy a jövő kihívásai korszerű, rugalmas, gyor-san bevethető, multifunkciós haderőket követelnek, amelyek egyszerre képesek győzni a magas intenzitású fegyveres konfliktusban, fenntartani a békét, alkalmasak az ellenállók elle-ni műveletekre, eredményesek a terrorizmus elleni harcban, támogatni tudják a helyi hatósá-gokat, és felhasználhatók különböző nemzetközi szervezetek által meghatározott feladatokra is. Erre a többfunkciós rendeltetésre azonban a NATO-nak mint egésznek kell képesnek len-ni, nem pedig minden tagállamnak külön-külön.

A differenciált haderő-fejlesztési koncepció lehetővé tenné, hogy a legfejlettebb országok haladást érjenek el a hálózatközpontú (network-centric warfare) és a hatásalapú (effect-based) katonai képességek fejlesztésében, míg a kisebb országok a szövetség által elfoga-dottan fókuszálhatnának a hálózati együttműködésre alkalmas (network-enabled warfare) hadviselési képességek kialakítására. Ezzel kiiktatható lenne a NATO-tervezési gyakorlatból az irracionalitás, amely jelenleg minden tagországot high-tech haderőfejlesztésre ösztönöz (precíziós fegyverek, földfelszín-felderítő – AGS – rendszerek, különleges műveletek stb.), függetlenül az ország és az adott haderő helyzetétől. A reális, differenciált és országspecifi-kus védelmi tervezési filozófia valóban önmagához képest is előmozdítaná az egyes nemzeti haderők fejlesztését, növelné a kompatibilitást és interoperabilitást, hozzájárulna a tagorszá-gok közötti – szövetségi célokat és érdekeket szolgáló – szakosodáshoz. A javasolt koncep-ció nemcsak nemzeti differenciáltságában lenne más, hanem abban is, hogy – ellentétben a jelenlegi gyakorlattal – nem elsősorban az 5. cikkely szerinti műveleti követelményekre, ha-nem az új, aszimmetrikus kihívásokra és a békefenntartási képességekre koncentrálna. Ez nemzeti szinten lehetővé tenné az erőforrások koncentrálását, a fókuszok elhelyezését, és jobb eredményeket hozna azon tagországokban is (mint például Magyarország), ahol nincs közvetlen katonai fenyegetettség, és a hadsereg nem szerepel előkelő helyen a kül- és biz-tonságpolitikai eszköztárban. A differenciált haderő-tervezési módszer nem jelentené azon-ban azt, hogy az adott tagország hozzájárulása a NATO-költségvetéshez, a műveletekhez, a fejlesztésekhez csökkenne, hanem csak azt, hogy jobban ’nemzetre szabottan’ jelenne meg.”8

Missziók

2004-ben a magyar országgyűlés 1000 főben határozta meg a Magyar Honvédség (MH) kül-földi missziókban való részvételének ambíciószámát, így napjainkban is közel ennyi magyar katona állomásozik külföldön: mintegy 70 százalékuk NATO-missziókban, legnagyobb lét-számban Koszovóban és Afganisztánban. Műveleti hozzájárulás tekintetében – a szárazföldi haderő százalékában kifejezve – hazánk 2008 és 2009 fordulóján az 5-7. helyen áll a NATO-tagországok között. Vagyis hadseregének méretéhez képest hazánk felülreprezentált a szö-vetség misszióiban. A missziós tevékenység fontosságát illetően a magyar politikai elitben konszenzus van, miként alighanem abban is, hogy e tevékenységünkre alapvetően sikeres területként tekint.

Az új stratégiai koncepció vitája kapcsán azonban feltehetően – katonai és szakértői szinten feltétlenül – szóba kerülnek majd a szövetség missziós tevékenységének olyan el-lentmondásai és árnyoldalai is, amelyekről nyilvánosan nem szívesen beszélnek a szövetség és a tagországok vezető politikusai. Ezek közül itt és most csupán néhány olyanra hívnánk fel a figyelmet, amely a szövetség legtöbb tagállamát érinti, de leginkább az újonnan csatla-

KÉSZÍTETTE: TÁLAS PÉTER ÉS VARGA GERGELY 6ZMNE SVKI ELEMZÉSEK – 2009/17

9 Gen. Skrzypczak: Winni ludzie ministra. Gazeta Wyborcza, 2009. augusztus 18. A vitáról résztelesen lásd Generał Skrzypczak kontra MON. http://wyborcza.pl/8,75402,6937354.html.

10 Ezt a jelenséget tulajdonképpen már tendenciának lehet tekinteni Nyugat-Európában, ahol szinte minden had-erőben létrehozták a gyorsreagálású erőket (RRF). Számos szakértő szerint az igazi kérdés az, hogy az a bizo-nyos „A” kategóriájú haderő a sokoldalú követelményeknek megfelelő haderő lesz-e?

kozó kelet-közép-európai országokat (köztünk hazánkat is), s melyeknek megítélésünk sze-rint a jövőben szövetségi szinten is komolyabb figyelmet kellene szentelni.

Számos szakértővel egyetértve úgy véljük, komoly problémákhoz vezethet, hogy a szö-vetségen belül egy idő óta a missziós tevékenység legfontosabb értékmérője a „Hány kato-nát tudsz kiállítani?” kérdésre adott válasz. Ez ugyanis azzal járhat, hogy a politikai siker ér-dekében a forráshiányos tagállamok lehetőségeikhez képest előbb vagy utóbb túlvállalják magukat e téren. Figyelmeztető példa erre Lengyelország esete, amely a Varsó számára összességében csalódást okozó iraki missziója után – legalábbis Waldemar Skrzypczak tá-bornok, a lengyel szárazföldi erők volt parancsnoka szerint – most Afganisztánban vállalt fel erejét és képességeit meghaladó feladatokat. A tábornok – egy Afganisztánban elesett len-gyel katona temetésén – nem csupán azt vetette védelmi minisztere szemére, hogy fogalma sincs, mivel szembesülnek katonái Afganisztánban, de a minisztert és munkatársait tette fe-lelőssé azért is, hogy a lengyel katonák nem rendelkeznek a biztonságuk szavatolásához szükséges eszközökkel.9 Persze mondhatnánk, hogy egy ilyen helyzet könnyen megoldható pótlólagos források biztosításával. Csakhogy csökkenő költségvetés mellett fennáll a veszé-lye annak, hogy a külföldi műveletek finanszírozása egy idő után csak a haderő egyéb terüle-teinek terhére és rovására oldható meg. Ez pedig azzal a következménnyel járhat, hogy a nemzeti haderőn belül kialakul egy „A” kategóriás, modern, úgynevezett missziós, és egy „B” kategóriás, alulfinanszírozott hazai haderő.10

Minden sikere ellenére Magyarország missziós politikája sem mentes az ellenmondások-tól. A magyar politikai elitben például a NATO- és az EU-csatlakozás ellenére még ma is erősen él az a téves szemlélet, hogy a külföldi missziós tevékenység kizárólag a Magyar Honvédség feladata. Nem nagyon látszik tudomásul venni, hogy a modern missziós tevé-kenységben egyre nagyobb szerep hárul a rendőrségi és a civil szakértőkre, s hogy ezek is a nemzeti felajánlások szerves részét képezik. A Magyar Honvédség és a Honvédelmi Minisz-térium magára hagyása következtében a missziók „költséghatékonysága” szempontjából is komoly kérdések vethetők fel. Például az, hogy egy országnak meddig éri meg több milliár-dért fenntartani egy eredetileg a segélyezés biztonsága érdekében felállított Tartományi Új-jáépítési Csoportot (PRT), ha alig több mint félmilliárdnyi segélyre szánt összeget tud csak elkölteni, ami nemhogy a stabilizálásra nem elég, de arra sem – miként a külföldi, így a ma-gyar missziót ért támadások számának növekedése is jelzi –, hogy a misszióban részt vevők biztonságát szavatolja? Természetesen itt a „költséghatékonyság” kifejezést nem elsősorban a szó gazdasági értelmében használjuk (e tekintetben ugyanis csak néhány ország számára kifizetődők a missziók), hanem sokkal inkább politikai értelemben. A kérdés tehát úgy is fel-vethető: megelégszünk-e az afganisztáni misszió szövetségen belüli politikai hozadékával, vagy fontos – s mennyire – az is, hogy a missziónak az afgán társadalom részéről is hozadé-ka legyen a számunkra?

S végül hazánk missziós tevékenysége kapcsán látnunk kell azt is, és fel kell készülnünk rá, hogy bár az ország és a haderő méreteit tekintve jelenleg valóban jók a magyar részvétel mutatói, de ez a helyzet viszonylag gyorsan változhat, ha például a szövetség úgy dönt, hogy megszünteti a NATO koszovói misszióját, ahol jelenleg közel négyszáz magyar katona szolgál.

A gazdasági válság költséghatékonysági kényszere, a NATO új stratégiájának kidolgozá-sa és hazánk missziós szerepvállalásának jelenlegi elismertsége szerintünk a legjobb alka-lom arra, hogy Magyarország megfontoltan újragondolja és felülvizsgálja egész missziós te-vékenységét, s olyan új stratégiát és politikát dolgozzon ki ezzel kapcsolatban, amelynek ré-vén fajlagosan kisebb ráfordítással a jelenleginél is nagyobb „politikai bevételhez” juthat.

KÉSZÍTETTE: TÁLAS PÉTER ÉS VARGA GERGELY 7ZMNE SVKI ELEMZÉSEK – 2009/17

11 E probléma kezelését annál is inkább indokoltnak tartjuk, mert például a magyar lakosság a bűnözés globalizá-lódása és a szervezett bűnözés mellett a drogkereskedelem elterjedését tekinti az egyik legnagyobb veszélyfor-rásnak.

12 Az Asia Foundation felmérései szerint az afgánok körében 2004 és 2008 között radikálisan – 64-ről 38 száza-lékra – csökkent azok aránya, akik szerint az ország ügyei jó irányba, míg a másik oldalon 11-ről 32 százalékra nőtt azoké, akik szerint egyértelműen rossz irányba mennek.

Afganisztán

Afganisztán kapcsán még az optimistább szakértők is egyetértenek abban, hogy az elkövet-kezendő egy év kulcsfontosságú lesz az ottani NATO-misszió szempontjából. A szövetség-nek, illetve a nemzetközi közösségnek öt nagy kérdésben kellene komoly mértékben, ráadá-sul többé-kevésbé egy időben előrelépnie ahhoz, hogy a vállalkozás ne kerüljön végleg lejtő-re. A biztonsági helyzet javítása terén, ami a legtöbb szakértő szerint nem csupán több kato-nát igényel, de egyfajta politikai áttörést is a kabuli kormánnyal szemben álló fegyveres erők-kel való megegyezéshez szükséges tárgyalásokat illetően. A nemzetközi segélyezés haté-konyságának növelése terén, amit jelentősen megnehezít a donor országokat érintő gazda-sági válság, a nemzetközi segélypolitika általános problémái és ellentmondásai, valamint az afgán korrupció. Az afganisztáni kábítószer-probléma kezelésében, amelyben az eddigi megoldási kísérletekkel sem a termelés visszaszorításában, sem pedig a fegyveres ellenál-lók bevételi forrásainak szűkítése terén nem sikerült számottevő eredményeket elérni.11 Ab-ban továbbá, hogy az afganisztáni probléma megoldása kapcsán az afgán local ownership mellett kialakuljon az afgán kérdés megoldásának regional ownershipje is a térség nagyha-talmaiban. Mindezeket ráadásul egy olyan időszakban kellene elérni, amikor egyrészt egyre nyilvánvalóbb, hogy a nemzetközi misszióban részt vevő államok egy részének vezető politi-kusai erőik Afganisztánból való kivonásán gondolkodnak, másrészt évről évre romlik az af-gánoknak az ország helyzetével kapcsolatos véleménye.12 Röviden fogalmazva: nem va-gyunk könnyű helyzetben sem az afgán probléma megoldását, sem pedig a kérdésnek az új stratégiai koncepcióban való megjelenítését illetően.

Ez utóbbival kapcsolatban korábban több NATO-tagország – köztük Magyarország is – jelezte: elkerülendőnek tartja, hogy a NATO új stratégiai koncepciója egy kibővített „Afga-nisztán-stratégia” legyen. A szövetség ilyen jellegű „ingalengését” 2001 után is tapasztalhat-tuk a terrorizmussal összefüggésben. Az előbbiekben vázolt helyzetből azonban az követke-zik, hogy bár az új NATO-stratégia vitája kapcsán gyakran szóba kerül majd Afganisztán, de megalapozatlanok azok aggodalmak, hogy a dokumentum „elafgánosodik”. Ennek elkerülé-sét illetően ma már egyértelmű többség van a szövetségen belül. A stratégiának természete-sen le kell vonnia a tanulságokat a különböző missziókból (s ebben fontos szerepe kell, hogy legyen az afganisztáni tapasztalatoknak is), de egy jóval szélesebb kontextusban kell szem-lélnie a biztonsági környezetet.

Ami Magyarországot illeti, Afganisztán kapcsán akár elégedettek is lehetünk magunkkal. Létszámát tekintve – Koszovó után – ez a második legnagyobb missziónk. Egy 240 fős PRT-vel vagyunk jelen Baghlan tartományban; 2008 októbere és 2009 áprilisa között vállaltuk a kabuli repülőtér irányítását; az Ohiói Nemzeti Gárdával együttműködve magyar vezetésű Mű-veleti Tanácsadó és Összekötő Csoport (OMLT) segíti két, az afgán nemzeti hadsereg Baghlan tartományban települt alakulatának műveleti felkészítését; mintegy negyven főt küldtünk ki az idei afgán választások biztosítására, s egy speciális harci feladatokat végző Különleges Műveleti Csoportunk is Afganisztánban van. Az afganisztáni misszióban való részvételünkről konszenzus van magyar politikai pártok között, s mint már említettük, a tár-sadalom 58 százaléka támogatja a magyar katonák Afganisztáni jelenlétét. Ez tehát az érem egyik oldala.

Ha azonban arra a kérdésre kellene válaszolnunk, hogy Magyarország, a magyar társa-dalom, vagy akár a magyar politikai elit valóban magáénak érzi-e az afganisztáni problémát és annak megoldását, egyértelműen nemmel kellene válaszolnunk. Szövetségi kötelezett-ségnek tekintjük, s mint ilyet, jól is teljesítjük, de a legtöbb európai országhoz hasonlóan nem érezzük magunkénak. Mindezt azért tartjuk fontosnak jelezni, hogy érzékeltessük: jövőbeni

KÉSZÍTETTE: TÁLAS PÉTER ÉS VARGA GERGELY 8ZMNE SVKI ELEMZÉSEK – 2009/17

13 Ez a lehetőség természetesen csak arra a helyzetre igaz, ha nem maguk az amerikaiak döntenek a kivonulás-ról.

afganisztáni vállalásaink lehetőségeit ez a tény is komolyan korlátozza. Különösen egy olyan helyzetben, amikor fennáll az eshetősége annak, hogy a nemzetközi misszióban eleddig szerepet vállaló államok egy része kivonja erőit az országból.

A fő kérdés persze az, hogy milyen magatartást tanúsítsunk egy ilyen helyzet bekövetke-zése esetén. Magunk azok közé tartozunk, akik afganisztáni szerepvállalásunknak az euró-pai átlagnál jelenleg kedvezőbb társadalmi megítélését a magyar misszió helyi költséghaté-konyságának növelésére (például a kivonulók segélyezési ráfordításának felhasználására) és a szövetségen belüli további politikai haszonszerzésre használnák fel – a magyar misszió létszámának emelése nélkül.13

Balkán

Geopolitikai helyzete miatt Magyarország számára kulcsfontosságú a Balkán és annak biz-tonsága, s ezt – igen helyesen – az ottani missziókban való részvételünkkel is bizonyítjuk. Világosan látnunk kell azonban, hogy a NATO, illetve annak vezetői hatalmai (elsősorban az Egyesült Államok) az elmúlt években egyre inkább az Európától távolabbi térségek válságai-ra fordították figyelmüket, s ez a szövetség szemében stratégiai-politikai szempontból leérté-kelte a relatív konszolidáció állapotába került balkáni térséget. Az új NATO-stratégiai vitája kapcsán Magyarországnak elsődleges érdeke fűződik ahhoz, hogy másokkal együtt meg-győzze a szövetséget a Balkánnal kapcsolatos tevékenysége és általában a délkelet-európai térség biztonságában játszott szerepe fenntartásának szükségességéről. A magyar missziós tevékenység korábban Koszovóval kapcsolatosan felvetett problémája miatt – hogy tudniillik a jelenlegi jó magyar részvételi mutatók az itteni NATO-misszió befejezésével radikálisan megváltozhatnak – hazánk diplomatái várhatóan elsősorban a KFOR fenntartása mellett fog-nak lobbizni. Nem csupán stratégiai és biztonságpolitikai megfontolásokból, hanem azért is, mert az itt felszabaduló magyar erőket vagy egy részüket – figyelembe véve törvényben elő-írt missziós ambíciószintünket – a szövetség keretében csupán Afganisztánba vagy Szomá-liába ajánlhatnánk fel (egy másik részét pedig az EU-missziókba, de ezek nem javítanának NATO-mutatóinkon). Mivel azonban korántsem biztos, hogy a szövetségen belüli „balkáni lobbi” képes lesz elérni a KFOR fenntartását, azt is sürgősen meg kellene vizsgálni, hogy ha-zánk mit tud felajánlani katonai téren a Balkánon – például a Partnerség a békéért (PfP), a Mediterrán Dialógus (MED) vagy a Tagsági Akcióterv (MAP) keretében. Stratégiai és bizton-ságpolitikai szempontból azonban ennél is fontosabb lenne számunkra, hogy a régióval kap-csolatos szövetségen belüli, jelenleg unfinished business jellegű vita a partnerség és a bőví-tés felé mozduljon el. Arról kell tehát meggyőznünk a tagállamokat, hogy a nyugat-balkáni térség biztonságának és tartós stabilitásának az euroatlanti integráció a legfontosabb záloga, még inkább pedig arról (s a bosznia-hercegovinai és a koszovói folyamatok láttán alighanem ez lesz a nehezebb), hogy eltérő ütemezéssel ugyan, de Macedónia, Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Koszovó és Szerbia is fokozza együttműködését a NATO-val, így számukra is nyitva kell hagyni a tagság perspektíváját.

Oroszország

A NATO Oroszországhoz fűződő viszonya kapcsán mindenekelőtt azt kell látnunk, hogy a szövetséghez történő 1999-es csatlakozásunk óta jelentősen módosult a nemzetközi rend-szer, s ezen belül a kelet-közép-európai országok helyzete is. Bár kétségtelen, hogy tovább-ra is az Egyesült Államok az egyetlen teljes értékű globális nagyhatalom, de többek korábbi illúziójával szemben korántsem mindenható. Afganisztán, Irak, Észak-Korea, Dél-Oszétia és Abházia esete legalábbis azt mutatja, hogy a regionális nagyhatalmaknak (így Oroszország-nak, Iránnak, Kínának) a közvetlen környezetükre már csak geopolitikai helyzeti előnyüknél fogva is jóval nagyobb és relevánsabb hatásuk van, mint az Egyesült Államoknak vagy a NA-TO-nak, még kevésbé az Európai Uniónak. Vagyis egyrészt az új stratégia elkészítésekor a

KÉSZÍTETTE: TÁLAS PÉTER ÉS VARGA GERGELY 9ZMNE SVKI ELEMZÉSEK – 2009/17

14 A nyolcaktól a huszonkettekig. 76–82. o.

NATO-nak is prioritásokban és rangsorokban kell gondolkodnia a szövetséget érintő bizton-sági kihívások kezelése kapcsán, másrészt számolnia kell azokkal a szereplőkkel, amelyek geopolitikai helyzetüknél fogva partnerként, vetélytársként vagy épp ellenfélként hatással lehetnek e kihívások kezelésére. Elsősorban tehát ebből a szempontból kell viszonyát aktí-van kialakítania Oroszországhoz is, amelynek helyzeténél fogva jelentős hatása van és lehet az Afganisztán és az Irán keltette problémák megoldására, most nem is beszélve Európa energiabiztonságáról.

A NATO és Oroszország kívánatos viszonyának meghatározásakor azonban legalább ilyen fontos, hogy térségünk országai saját helyzetüket is reálisan, és ne szubjektív szem-pontok alapján ítéljék meg. Vagyis ne úgy, miként azt az úgynevezett 22-ek az Obama-admi-nisztrációhoz intézett nyílt levelükben teszik.

Mivel lengyel Gazeta Wyborcza napilapban publikált levelet a Nemzet és Biztonság 2009. októberi száma közli14, fő üzenetét itt csak röviden, pontokba szedve foglaljuk össze.

1. Az amerikai külpolitika számára megszűnt fontossá válni Közép-Európa. Egy olyan időszakban került ki térségünk a washingtoni adminisztráció figyelmének centrumából, ami-kor az itteni stabilitás és jólét – miként arra a szerzők szerint a gazdasági világválság és az érdekszféra-politika újraélesztésére tett orosz kísérletek is rámutatnak – még korántsem biz-tos. Éppen ezért Amerika nem feledkezhet meg Közép-Európáról.

2. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete ma gyengébb, mint amikor a térség országai a tagjaivá váltak. A szövetséget meg kell újítani, hogy valamennyi tagállama biztos lehessen abban, a NATO mindig képes lesz megvédeni őket.

3. Tavaly augusztusi, Grúzia elleni háborújával Moszkva megsértette a nemzetközi jogot. A revízióra törekvő Oroszország 19. századi hatalmi módszereket alkalmaz – az energiablo-kádtól kezdve a politikai jellegű befektetéseken át egészen a média manipulálásáig – főleg a transzatlanti orientációjú kelet-közép-európai országokkal szemben.

4. A Közép-Európába telepíteni tervezett rakétavédelmi rendszer sorsát nem döntheti el Oroszország ellenkezése, s Washington sem mondhat le a projektről a Lengyelországgal és Csehországgal való konzultáció nélkül, mert ez aláásná az Egyesült Államok térségbeli te-kintélyét.

5. Az energiabiztonság problémájának – melynek közvetlen hatása lehet a kelet-közép-európai térség államainak szuverenitására – a transzatlanti kapcsolatok és az európai–ame-rikai stratégiai együttműködés egyik kulcskérdésévé kell válnia.

6. Az amerikai vízumkérdés megoldása és az amerikai-közép-európai oktatási kapcsola-tok további fenntartása kulcsfontosságú lehet a transzatlanti kapcsolatok társadalmi dimen-ziójában, különösen egy olyan időszakban, amikor Kelet-Közép-Európában egy olyan új poli-tikai generáció jelenik meg a politika színpadán, amely a szerzők által vallott „értékalapú” po-litika helyett érezhetően egy „realisztikusabb” politikát kíván folytatni.

Komoly fenntartásaink vannak a levél szerzőinek Kelet-Közép-Európára vonatkozó hely-zetértékelésével. Magunk ugyanis úgy gondoljuk, hogy térségünk legtöbb állama minden ko-rábbi történelmi korszakához képest stabilabb és biztonságosabb környezetbe került. Az alá-írók országai az elmúlt évtized során a NATO és az Európai Unió tagjai lettek, s ezen a té-nyen – minden „revizionista retorikája” ellenére – a gazdasági világválság nyomán utóbbi időben egyébként gyengülő Oroszország még regionális nagyhatalomként sem változtathat. S e realitásból kiindulva megítélésünk szerint nem is szándékozik változtatni. A szóban forgó országok a tagsággal lehetőséget kaptak a felzárkózásra és a fejlődésre, s reálisan személ-ve az európai és világeseményeknek a tényleges politikai súlyuknál nagyobb befolyásolásá-ra. Az pedig, hogy ezt képesek-e kihasználni vagy sem, aligha a jelenlegi Washingtonon vagy a NATO-n múlik. Miként mai problémáik többségének (gazdasági válság, energiafüg-gőség, az EU területén eszközölt orosz bevásárlások stb.) megoldását sem várhatják Ameri-kától vagy a szövetségtől. E tekintetben a 22-eknek sokkal inkább az Európai Unióhoz vagy saját térségük politikai elitjéhez kellett volna fordulniuk levelükkel, sürgetve az európai és a térségi szolidaritás erősítését.

KÉSZÍTETTE: TÁLAS PÉTER ÉS VARGA GERGELY 10ZMNE SVKI ELEMZÉSEK – 2009/17

15 Lásd erről: Sz. Bíró Zoltán: Az abház és a dél-oszét kérdés változó dimenziói. Nemzet és Biztonság, 2008. június 27-37. o.

Ami Grúziát és ez ezzel kapcsolatos orosz magatartást illeti, a levél szerzőinek felhábo-rodása szerintünk túldramatizált, a konfliktus ugyanis várható és előre jelezhető volt. A mér-tékadó elemzők többsége számára legalábbis két dolog már 2008 augusztusa előtt világos volt: 1. annak esélye, hogy az 1990-es évek véres háborúi során elvesztett két „engedetlen” terület békésen visszatérjen Tbiliszi politikai felügyelete alá, még középtávon is felettébb ki-csi; 2. Moszkva biztosan nem fogja megengedni, hogy Tbiliszi erőszakkal terelje vissza eze-ket a területeket.15 A dél-oszét konfliktusban Oroszország – Grúziához hasonlóan – kétség-telenül megsértette a nemzetközi jogot, de végeredményben az 1990–1991 óta fennálló sta-tus quót védte meg. Ami azonban ennél is fontosabb: komoly tévedés az abház és dél-oszét példa lehetőségét bármilyen formában is Kelet-Közép-Európára, például a Baltikumra vetíte-ni. Nem állítjuk, hogy Moszkva a térséggel fennálló kapcsolataiban mindig jóhiszeműen és jóindulatúan jár el. Kétségtelen, hogy a régióban orosz energetikai-gazdasági expanzió ta-pasztalható, melynek vitathatatlanul politikai-stratégiai céljai is vannak. Két dologgal azonban feltétlenül számolnia kell és számol is. Egyrészt azzal, hogy a kialakult status quo megváltoz-tatására irányuló túlzott törekvések radikálisan rontják kapcsolatait a számára kulcsfontossá-gú nyugati nagyhatalmakkal is, növelve a NATO és az EU kohézióját. Másrészt azzal, hogy nem tud olyan körülményeket és életviszonyokat teremteni, amelyek az egyébként számos problémával küszködő baltikumi orosz kisebbség számára „anyaországként” vonzóvá ten-nék. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a szövetségnek ne kellene jeleznie Orosz-ország felé nem tetszését a dolgok ilyetén való alakulása kapcsán, de nem teheti meg, hogy egyoldalúan csak Moszkvát tegye felelőssé a történtekért.

Összességében mégsem a konkrétumok terén mutatkozó nézetkülönbségek miatt tartjuk elhibázott a 22-ek levelét, hanem sokkal inkább kiindulópontját tekintve. Úgy véljük ugyanis, hogy térségünk – amelynek, valljuk be, nem sok mondanivalója volt és van a globális politika színpadán – az elmúlt húsz évben éppen problémái és politikai irányváltása (NATO- és EU-tagság), továbbá az atlanti szövetség helyett a térségünk számára hosszú távon káros, al-kalmi koalíciókat preferáló amerikai politika miatt volt súlyán és bizonyos mértékig telje-sítményén felül értékelve az Egyesült Államok külpolitikájában. Ami tehát most történik, s amit a 22-ek Kelet-Közép-Európa leértékelődéseként élnek meg, az csupán a dolgoknak a normál kerékvágásba való visszatérése. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy teljesen új, s térségünk szempontjából alapvetően kedvezőbb körülmények között. S ha ebből a szem-pontból tekintünk önmagunkra, meggyőződésünk, hogy kevésbé hisztérikusan gondolhatjuk végig a magunk és a szövetség Oroszországhoz fűződő kívánatos viszonyát. Nem kérdés, hogy Oroszországgal egy kölcsönös előnyökön alapuló, átlátható kapcsolatrendszer kiépíté-se az érdekünk, a magyar diplomácia előtt álló igazi kérés azonban az, mit tegyen olyan ese-tekben, amikor a szövetségen belül nincs egységes álláspont az oroszpolitikát illetően.

15 Lásd erről: Sz. Bíró Zoltán: Az abház és a dél-oszét kérdés változó dimenziói. Nemzet és Biztonság, 2008. június 27-37. o.

KÉSZÍTETTE: TÁLAS PÉTER ÉS VARGA GERGELY